4.

Sziasztok! Sajnálom, már szinte nem győzöm nektek elégszer mondani :( A rész rövid lett, de a következő nem lesz az! :) ÉS mivel már elegem van az összevisszaságomból, ahogy szerintem nektek is... Ezért megoldást találtam, és a részek kéthetente, pénteken / szombaton vagy vasárnap fognak jönni, majd nyáriszünetbe persze már egyhetente fognak, de az még kicsit arrébb van :( Addig is jó olvasást és ne felejtsétek el magatok után nyomot hagyni :DD

A következő néhány napban csak sodródtam az árral a suliban, fokozatosan feltérképeztem az ismeretlen helyeket, lejegyeztem az alaprajzra, és megtanultam, hogyan működnek itt a dolgok.
 Éppen Sophiaval ültem az ebédlőben, amikor tervezgettem a mai délutánomat fejbe.
- Szóval, Louis! Mit fogsz még csinálni a szünetben?
Ez végre kirángatott a kábultságból, előhúztam egy szórólapot a dossziéból, amit beiratkozáskór kaptam, és az asztalra tettem Sophia elé.
- Arra gondoltam, hogy elmegyek a zeneórára. Akarsz jönni te is?
Sophia fintorogva tolta arrébb a lapot.
- Bocsi, oda egyedül kell menned. Ami engem illet, még csak a zeneterem közelébe se engednek. Az üveg rezegni kezd az ablakkeretben, ha megneszelik, hogy jövök és nyitva a szám. Milyen hangszeren játszol?
- Van néhány - vallottam be.
- Lehetne kicsit pontosabban, haver? - és az ujján számolva egyenként húzta ki belőlem a szavakat.
- Zongora, gitár és szaxofon.
- Mr. Keneally meg fog halni az izgalomtól, ha ezt meghallja. Egyszemélyes fiúzenekar! Énekelni is tudsz?
Csak a fejemet ráztam.
- Pfuj! Már azt hittem, hogy majd utálnom kell téged, amiért ilyen betegesen tehetséges vagy. - Tálcáját az ételvisszaadó pultjára dobta - A zeneterem erre van. Odavezetlek.
Amikor odaértünk Sophiatól elköszönve léptem be a zeneterembe. Letelepedtem az egyik asztal szélére, vártam, és közbe megpróbáltam elkerülni, hogy bárki szemébe is kelljen néznem.
- Hé! Te vagy Louis, ugye?! - Egy barna rövidhajú, izmosabb testalkatú srác megragadta a kezemet. Egész furcsa kézrázás lett az egészből. Hosszú végtagjai voltak, és ettől könnyed, kecses volt a mozgása.
- Ühüm... Szia, ismerjük egymást?
- Aha, én Liam vagyok. A nagymamámmal már találkoztál. Ő mondta, hogy figyeljek majd rád. Eddig mindenki rendesen bánik veled?
Oké, szóval a srác nem teljesen olyan mint Mrs. Payne, eddig sokkal lazább.
- Igen, mindenki nagyon barátságos volt eddig.
Elvigyorodott angolos kiejtésem miatt, aztán ledobta magát mellém és az előttünk levő székre feltette a lábát.
- Tök jó! Szerintem nem lesz gondod a beilleszkedéssel.
Pont erre volt szükségem, hogy ezt halljam, mert éppen ekkor támadt némi kételyem. Úgy döntöttem, kedvelni fogom Liamot.
Az ajtó kivágódott, és belépett Mr.Keneally. Tagbaszakadt fickó volt, vörösesszőke hajjal. Akit azért feszes cuccokban, nem szívesen látnék.
- Hölgyeim és uraim - szólalt meg még menet közben. - Hamarosan itt a karácsony, gyorsabban itt lesz a nyakunkon, mint várjuk, és egy nagy koncertprogram szerepel a naptárunkban. Minannyian felkészültek, hogy megcsillantsák, ami magukban van? - Én magamban már hallottam is a zenét, amilyen Mr.Keneally lett volna: sok dob, fokozódó feszültség, Csajkovszkij 1812-jének ünnepi nyitánya felpörgetve. - A zenekari próbák szerdán kezdődnek. A  dzsesszegyüttes pénteken gyakorol. És minden feltörekvő rock sztárnak üzenem, ha a bandátok gyakorolni akar, először engem keresetek meg, ás nálam jegyezzétek elő a zeneteret gyakorlásra. De miért is aggódom, itt ismeritek a szokásokat! - Ezzel ledobta papírjait az asztalra. - Kivétel talán téged! - A tanár rám szemezte röntgenszemét.
Utálok új lenni!
- Gyorsan fel fogok zárkózni uram!
- Jó neked! A neved?
Megmondtam neki a nevemet, bólintott egyet, majd újra rám emelte tekintetét.
- Milyen hangszeren játszik Mr.Tomlinson?
- Egy kicsit tudok zongorázni. Ja, meg gitározom meg tenor-szaxofonozom.
Mr.Keneally a talppárnáin kezdte el hintáztatni magát a lábát, úgy nézett ki mint egy búvár fejesugrás előtt.
- Az "egy kicsit" mit jelent az angoloknál, hogy "nagyon jól"?
- Hát...
- Dzsesszt, klasszikus zenét, vagy rockot játszik?
- Izé... Azt hiszem, dzsesszt. - Igazából bármi jöhet ha van hozzá kotta.
- Szóval, úgy hiszed a dzsesszt szereted? Nem tűnik túl magabiztosnak, Mr.Tomlinson. A zenéhez nem lehet úgy hozzáállni, hogy tudom is, meg nem is. A zene élet vagy halál kérdése.
A beszédet egy későn jövő diák érkezése szakította félbe. A göndör hajú motoros srác sétált be komótosan az osztályba, keze zsebében, hosszú lábaival néhány lépéssel átszelte az osztálytermet, és letelepedett az ablakpárkány elé a klarinétos mellé. Pár másodperc kellett, hogy felocsúdjak, a meglepetésből, nem gondoltam, hogy ez a srác, egyáltalán, valamilyen iskolai szakkörön is részt vegyen. Úgy gondoltam, Ő magasan felette áll az ilyesmiknek. Vagy talán azért ugrott be, hogy jót szórakozzon rajtunk? Lovagló ülésben kényelmesen hátradőlt a székében, hanyagul összekulcsolta a karját, arcán szórakozott kifejezés ült ki, mint aki már mindent hallott, ami itt elhangzott és nem túlságosan érdekli az egész.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Richmondban valahogyan nem válik ilyenné az ember. Nem is annyira a külseje miatt volt ez az érzésem, tényleg olyan volt mint egy poszterfiú, hanem inkább a nyers energia miatt, ahogy a bőre alatt az izmok hullámoztak, egy ketrecbe zárt tigris dühe áradt volna belőle.. Egyszerűen nem bírtam róla levenni róla a tekintetem. Mindenesetre nem én voltam az egyetlen, aki hatása alá került. A hangulat megváltozott a zeneteremben. A lányok kicsit egyenesebben ültek, a fiúk befeszültek, és mindez csak azért, mert ez az isteni teremtmény kegyeskedett idejönni közénk, egyszerű halandók közé. Vagy talán a farkas bukkant fel a bárányok között?
- Mr.Styles, milyen kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk - szólalt meg Mr.Keneally, és szavaiból áradta, a fagyos gúny, a jókedv hipp-hopp elpárolgott. - Mindannyian nagyon boldogok vagyunk, hogy sikerült elszakadnia a minden bizonnyal fontosabb teendőitől, hogy egy kicsit velünk zenéljen, még ha kissé késve érkezett is.
A fiú felhúzta a szemöldökét, dacos hangulatban volt, ez egyértelmű volt. Felkapott pár dobütőt, majd az ujjai közt megpörgette.
- Késtem? - kérdezte, meglepetten felvont szemöldökkel. A hangja mélyebb volt mint elképzeltem. A klarinétos igen bátran belekönyökölt, a bordái közé, hogy jelezze, viselkednie kéne.
- Igen, Styles, késtél! Tudomásom szerint ebben az iskolában az a szokás, hogyha a tanár után érkezel az osztályba, akkor bocsánatot kérsz!
A dobütők abbahagyták a pörgetést, a srác egy pillanatig csak bámult előre a tanárra arrogánsan. Végül megszólalt:
- Sajnálom.
Az volt az érzésem, mintha a többiekből egy apró sóhaj szakadt volna fel, hogy sikerült elkerülni az összecsapást.
- Ezt kötve hiszem, de most ez is megteszi. Foglyon vissza ebből a tempóból, Mr.Styles. Lehet, hogy van tehetsége a zenéhez, de itt nincs helye a primadonnáknak, akik nem tudják, hogy kell viselkedni a zenésztársaikkal. ÉS maga, Mr.Tomlinson, maga csapatjátékos? - ezzel Mr.Kneally visszafordult hozzám, amivel együtt el is szállt a remény, hogy megfeledkezett rólam. - Vagy magának is olyan problémái vannak a hozzáállással, mint a mi Harry Stylesunknak?
- Én... Én nem is tudom. De igazából én is elkéstem.
A srác tekintete rám villant, aztán tovább is siklott, mintha csak egy piszokfolt lennék.
- Akkor lássuk csak, mi az, amit tudsz. Dzsesszzenészek, készüljenek! - Mr.Keneally csak úgy szórta az utasításokat    Mr.Payne, maga lesz a szaxofon, Yves Styles, klarinét. És talán a kedves öccsét is rá tudja venni, hogy megörveztessen minket a dobjátékával?
- Természetesen - válaszólt, és egy sötét pillantást lövelt  a motoros srácra.
- Harry, gyere ide!
Az öccse? Hmmm, ez hogy történhetett így? Lehet, hogy egy picit hasonlít néhány arcvonásuk egymásra, de a stílusuk teljesen más.
- Mr.Tomlinson pedig ide ülhet a helyemre a zongorához - Ezzel, megsimogatta áhitattal a grand pianót.
Egész biztosan nem szeretnék az egész osztály előtt zenélni.
- Ö... Mr.Keneally, inkább...
- Ülj le a helyedre!
Leültem, majd beállítottam magamnak a széken a magasságot. Legalább a zenét ismertem.
- Ne is figyelj az öregre - suttogta Liam, és megszorította gyengéden a vállamat - Mindenkivel ezt csinálja, a feszültségbírásodat teszteli, ahogyan ő mondaná.
Úgy éreztem az én idegeim, már romokban hever, így csak arra vártam, hogy a többiek is elfoglalják a helyüket.
- Rendben, akkor halljuk! - mondta a tanár, és leült a közösnég közé, hogy onnan figyeljen minket.

3.

Sziasztok répácskáim! Nagyon sajnálom hogy kb. egy hónapja nem hoztam nektek részt. Ebben a hónapban nagyon sok dolog összejött nekem és időm se és energiám se volt folytatni. Remélhetőleg sűrűbben lesznek a részek mint hónaponta. De nem is magyarázkodom tovább ;D

Jó olvasást, és ne felejcsetek el kommizni!

Puszi: Pezzy

Kicsit gyávaságnak éreztem a dolgot, de elfogadtam hogy Sally ajánlatát, hogy másnap elkísérjen a beiratkozáshoz. Sally tudta hogy izgulok, de azt a taktikát választotta, mintha én lennék a legsikeresebb diák, aki valaha betette ide az iskolába a lábát.

- Nézd van művészeti klub is - mondta vidáman - Kipróbálhatnád az agyagozást!

- Teljesen reménytelen vagyok ilyesmihez.

- Mit szólsz a kosárlabdához? - folytatta Sally.

Grimaszoltam egyet.

-Tánc?Ez már tényleg vicc!

-Matekszakkör?

- Baseballütővel kéne fejbe verned, hogy beiratkozzam oda - motyogtam, sikerült megnevettetnem.

Sally megszorította a kezemet - Megfogod találni a helyedet. Te olyan különleges ember vagy, ezt sose felejtsd el!

Bementünk az irodába. A titkár egy pult mögött állt.

- Ah, biztos te vagy az új fiú Angliából! Jöjjenek csak, jöjjenek! - integetett felénk, és kezet rázott Sallyvel - Mrs.Tomlinson, Joe Denaley vagyok. Megtenné, hogy aláfirkant néhány formanyomtatványt nekem? Te meg Louis vagy ugye? - csak bólintottam egyet.

-A diákoknak csak Mr.Joe  vagyok. Már előkészítettem egy paksamétát neked - ezzel a kezembe nyomott egy köteg papírt. Láttam, hogy már csináltak nekem fényképes belépőkártyát. Az útlevelemhez készített fotó volt rajta, amin úgy néztem ki, mint egy riadt nyúl egy autó fényszórójában. Remek.

- Ha jól sejtem, még nem ismered a helyi szokásokat.

- Nem igazán - válaszoltam.

- Csináltunk neked egy órarendet az alapján, ahogy a jelentkezési lapokat kitöltötted. Tudod mit, majd én elkísérlek az első órádra!

Sally adott egy puszit, majd sok szerencsét kívánt. Innentől már magam kell boldoguljak.

- Milyen helyes neved van: Louis!

- A szüleimnek ez tetszett.

- Nagyon ötletes fantáziadús!

- Hmm, igen..

Miközben  "beszlégetünk" odaértünk a terem elé. Mr.Joe kinyitotta az ajtót.

- Mr.Ozava itt az új fiú.

Mr.Ozava japán-amerikai volt, felnézett a sok lap közűl amit nagyon elmerűlve tanulmányozott. Rögtön 20 arc fordult egyszerre felém. A tanár eléggé jóképű volt, olyan idősebb jóképű pasi stílusban.

- Louis Tomlinson?!

- Igen uram.

- Köszönöm Joe hogy ide kísérte innentől átveszem. Louis ülj le, ahová csak jólesik! - amennyire én láttam, csak egy szabad hely volt egy karamell bőrű lány mellett. Megeresztettem egy átlag mosolyt, amikor becsúsztam mellé a padba. Amikor leültem mellé a lány odanyújtotta a kezét.

- Shopia Smith.

- Louis Tomlinson.

- Aha. Már vettem.

A szünetbe hálás voltam Shopiának hogy nem hagyta magára a sötét kis angol fiút az osztályteremben. Jókat nevetett egy csomó dolgon, amiket mondtam neki mert túl angol voltam, legalábbis ezt mondta.

- Szép az akcentusod úgy beszélsz mint az a színész. Tudod amelyik azokba a kalózos filmekben játszik! És rokona vagy a királynőnek vagy valami egyéb extraság is van?! - cukkolt tovább.

- Ja a nagypapám másod-unokatestvére - mondtam póker arccal.
Shopia szeme elkerekedett: - Most viccelsz!
- De tényleg! Mármint tényleg viccelek!
Elnevette magát, és legyezni kezdte az arcát a jegyzeteivel.
- Egy másodpercig tényleg bedőltem neked, már azon aggódtam, hogy hajlonganom kell előtted.
- Csak nyugodtan! - válaszóltam.
Sorban álltuk a menzán ebédért, majd kerestünk egy asztalt. Az ebédlő egyik fala végig üvegből volt, gyönyörű kilátással a sáros focipályára és a mögötte lévő erdőre.
A nap szikrázóan sütött, a csúcsokat ezüstös csillogással vonta be a fény, és néhány diákok közül kint ettek a szabadban, kis csoportokat alkottak, akiket nagyjából az különböztetett meg, hogy ki milyen stílusú cuccokat hordott. A gimi négy éves volt, tizennégytől tizennyolc éves korig. Én a tizenegyedik évfolyamba jártam, egy évvel a végzősök alatt.
Az ásványvizes palackkal a kezemben hadonászva mutogattam, és kérdezgettem Shopiat az emberekről.
- Szóval Shopia! Ki kicsoda itt?
- Mármint, hogy milyen csoportok vannak? - kérdezte nevetve. - Tudod Louis, néha az az érzésem, hogy a saját sztereotípiáink vagyunk, mert akkor is elkezdesz alkalmazkodni, ha utálod bevallani az egészet. Ha megpróbálsz más valaki lenni, akkor a lázadók között kötsz ki, és ott csinálod ugyan azt mint a többiek. Ilyenek a lehetőségek egy középsuliban.
 A lehetőségek, hogy elvegyüljek valamelyik csoportban, elég csábítóan hangzott:
- Azt hiszem ez ugyan így működött ott is, ahonnan jövök. Had találgassak, azok ott páran a sportolók - az összes filmben amiket láttam meg volt az a típus, a Pomádétól a Hannah Montanáig, és elég könnyű volt kiszúrni őket a mezükről, amit a déli edzésekhez viselnek.
- Aha, ezek a sportbuzik. A többségük el megy, mondjuk szomorú, hogy nincs köztük sok rátermett férfi, inkább csak izzadós kissrácok még. Főleg baseball, kosárlabda, hoki, lányfoci meg sima foci van itt.
- Úgy érted, amerikai foci? Az olyan, mint a rugby, nem? Csak ők mindenhol, ki vannak tömve.
- Azt mondod? - vonta meg a vállát Shopia. Én ebből arra tippeltem, hogy ő se nagy sportmániás. -Te sportolsz valamit?
- A futás nem megy annyira rosszul, és láttak már teniszlabdával is zsonglőrködni, de ez minden.
- Részemről rendben. A sportolók olyan unalmasak tudnak lenni. Csak egy valami jár az agyukban - és nem a szerelem az.
Három diák sétált el mellettünk, és gigabájtokról beszélgettek komoly fejjel, az arckifejezésük alapján akár egy közel-keleti béketárgyaláson is lehettek volna. Az egyikük egy pendrive-ot pörgetett a kulcstartóján.
- Ők az okostojások, akik gondoskodnak is róla, hogy mindenki tudja, milyen okosak ők. Majdnem olyanok mint a stréberek, csak náluk több a technikai hókuszpókusz.
Ezen már nevettem.
- Hogy igazságosak legyünk, vannak okos arcok is a suliban, olyanok, akik tényleg okosak, és ezt normálisan viselik. Általában nem jellemző rájuk, hogy egy csapatban járnak, mint a stréberek vagy az okostojások.
- Hmmm. Aha. Nem hinném, hogy bármeik társaságba is sikerül majd beilleszkednem.
- Nekem se megy. Nem vagyok tök hülye, de azért szuper zseni alapanyag sem. Aztán vannak még a művészi arcok: színjátszósok, zenészek ilyesmik. Ide nagyjából passzolok, mert szeretem a képzőművészetet meg a dizájnt.
- Találkoznod kellene a szüleimmel.
Hallottam ahogy Shopia körmei izgatottan dobolni kezdett az üdítős dobozon, amelyet a kezében tartott.
- Úgy érted, hogy ti lennétek az a család? Akik Mr.Rodenheim Művészeti Központjába jöttek?
- Ühüm.
- Szuper! Nagyon szívesen találkoznék velük.

 Egy csoport ment el mellettünk, a srácok fenekén úgy lógott a gatya, mint a hegymászók lógnak egy kiugró sziklán, biztosító kötél nélkül.
- Ezek néhányan a deszkás arcok közül - fintorgott Shopia. - Ezzel azt hiszem, eleget mondtam. Ja és nem szabad kihagynom a rosszfiúkat sem! Nem nagyon fogod őket erre látni az ilyen lúzertársaságban, mint mi vagyunk. Ők túl menők hozzánk. Talán most is kinn vannak a parkolóban a rajongóikkal, és a köbcentiket meg a karburátorokat hasonlítgatják össze, vagy a fene tudja miket. Ez szokott leni, kivétel, ha megrováson vannak. Kihagytam valakit szerinted? Ja, van még néhány aszociális egyén. - és egy kis csoportra mutatott a tálaló előtt.- És aztán ott van még néhány külön bejáratú sziklás-hegységi síszövetségünk. Véleményem szerint ez a legjobb dolog a városban.
Biztos látta az arcomon az aggodalmat, mert gyorsan megnyugtatott:
- Több dolgot is csinálhatsz: síelhetsz, azzal a sportmániások közé is tartozhatsz, és közben a legjobb jegyeid lehetnek. Nem kell egyetlen társaságnál kikötni.
- Kivéve a lúzereket.
- Á, ne is foglalkozz velük! Minden iskolában kijut néhány -ezzel kinyitott egy joghurtot - Senki nem csinál nagy ügyet belőlük. Szóval milyen volt a régi sulid? Mint a Hogwart? Menő arcok fekete talárba öltözve?
- Ööö... nem - nevettem el majdnem magam. Ha Shopia látott volna minket ebédidőben az otthoni sulimban, biztos nem a Hogwart jutott volna eszébe, hanem inkább egy állatkert, ahogy en kétezer másik diák harcoltunk a túlzsúfolt ebédlőben a negyvenöt perces ebédszünetben - Inkább olyanok voltunk mint ti.
- Nagyszerű, akkor igazán otthon érezheted magad nevetett fel.
Miután befejeztük az ebédet volt még egy kettő óránk. Egész végig Shopia mellett maradtam mert ő nekem olyan volt mint egy kőszikla ő a biztos pont. A nap végén elindultam a hatalmas tömeggel, amely kifelé áramlott az épületből, és megpillantottam a rosszfiúkat akikről Shopia mesélt. A napfény pont rájuk esett a parkolóban, nem volt semmi misztikus bennük, de kétségtelenül törvényen kívülinek tűntek. Öten voltak, és a motorjuknak dőlve beszélgettek: két fekete srác, kettő fehér abból az egyik vörös a másik fekete hajú és egy göndör hajú. Bárhol, és bármikor kiszúrtad volna hogy ő az elsőszámú bajkeverő. Az arckifejezésük is illett mindenhez. A gúnyos vigyoruk ahogy minket "pornépet" figyeltek.
Az  énem egy része arra vágyott, hogy én is képes legyek erre, hogy csak ott álljak abszolút magabiztosan, és lepattintsam a világegyetem összes lakóját, akit nem érzek elég menőnek. Bárcsak hosszú lábú Isten lennék, vagy legalább vágna az agyam, vagy úgy néznék ki hogy az emberek felfigyeljenek rám. Aztán gyorsan dobtam az ötletet, mert ezzel csak az olyan lúzerek foglalkoznak mint amilyen én vagyok, náluk a menőség velük született dolog.
A göndör srác különösen foglalkoztatott. Szemét nem láttam mert napszemüveg volt rajta. A karjai összekulcsolta és ráhajolt a motorja ülésére. Olyan volt mint király a lovagok gyűrűjében. Látszott nem gyötrődik, hogy netán bármiben is hiányt szenvedne.
Figyeltem ahogy beindítja a motorját, röviden int a haverjainak, és kilőtt a parkolóból. Sokat adtam volna azért, hogy ott ülhessek  motorja hátsó ülésén, majd a lovagommal együtt hazafelé suhantam volna. Hirtelen rám tört a nevetés a saját kósza gondolataim miatt. Hallod te saját magadat?! Ezek a srácok más univerzumból jöttek nem az enyéből. Én a régi jó Louis vagyok, ők meg istenek. A világ pedig így működik!

2.

Egy régi rémálomból ébredtem fel, mikor a kocsi megállt, és a motorzúgás hirtelen elhallgatott.

-Na, mi a véleményetek?-kérdezte Simon, mikor kikászálódott az ősrégi Fordból, amit még Denverben vett, és színpadiasan a ház felé intett. Apám azt szerette ha Simonnak hívom. Hosszú szőkésbarna haját gumival fogta össze, már őszült, és ahogy izgatottan mutogatott, néhány hajtincs kiszabadult a copfjából. Büszkén mutatta a házat, de a sátortető és a deszkafalak és a piszkos ablak, nem igazán mutatkozott ígéretesnek. Megdörzsöltem a szemem, és megpróbáltam legyűrni a fojtogató félelmet, ami az álom után velem maradt.

-Drágám ez csodálatos - szólalt meg anyám Sally. Mindig boldog és jókedvű. Simon mindig boldog buldognak nevezte : Sally mindig a fogai közé ragadta a boldogságot, és soha nem eresztette el. Most kiszállt a kocsiból, aztán én is követtem, és fogalmam se volt hogy az álom miatt, vagy az időeltolódás miatt éreztem furcsán magam. Nyomasztó, lepusztult, romos-ezek voltak a szavak amik először eszembe jutott. Sallynek más elképzelései voltak.

-Szerintem fantasztikus lesz. Nézzétek csak a zsalukat! Biztos eredetiek. És a veranda! Mindig is verandán ücsörgő típusnak éreztem magam. Kint ülök a széken és a naplementét csodálva ringatom magam - barna szeme felcsillant ahogy mind ezt elképzelte, hullámos haja ide oda repkedett miközbe felszaladt a lépcsőn.

10 éves korom óta élek velük,  és már régen, elfogadtam, hogy mind ketten elvannak szállva egy "kicsit" maguktól. A saját fantáziájukban az omladozó falak eredetiek, és a penészes falak hangulatosak. Sallytől eltérően én inkább ultramodern személyiség vagyok és olyan hálószobára vágyok, ahol nem nő belülről a jégcsap az ablakon télen. De hagyjuk a házat a környező hegyek lélegzett elállítóak, hihetetlenül magasra törtek, a tiszta ég felé, a csúcsokon pedig a hó fehérlett. Véges-végig ott húzódtak, mintha az özönvíz hatalmas hullámai lennének, melyek megdermedtek az időben. A sziklás hegyoldalakat a délutáni nap rózsaszínre festette, de ahol az árnyékok a hómezőre estek, mindent tompa, hideg kékségbe burkolózott. A szikláson felfelé törő erdőségeket világították meg. A nyárfák szinte lángoltak a duglászfenyők sötét rengetegében. Idelátszódott egy felvonó és a tisztások, amelyeket a sípályákat jelezték, és úgy tünt mintha minden függőlegesen lett volna.

Szóval ez a Sziklás-hegység, erről olvastam, miután a szüleim közölték velem a nagyszerű hírt, hogy elköltözünk Londonból Coloradóba. Egy helyi multimilliomos, aki nem mellesleg művészetük nagy csodálója, a fejébe vette, hogy a Denvertől nyugatra fekvő síterületeknek nagy szüksége van egy kulturális fejlesztésre - amit a szüleim Sally és Simon hivatottak megvalósítani...

A szüleim teljesen odavoltak a lelkesedésétől, hogy a Sziklás-hegységben festhetnek, nekem pedig nem volt szívem elrontani az örömüket. Úgy tettem mintha egyáltalán nem bánnám, hogy kihagyok egy évet a richmondi előkészítő suliban, ahol az összes barátom volt, és helyette beiratkozom a wrickenridge-i gimibe. Az elmúlt 6 évben amióta Sally és Simon örökbe fogadtak,tök jól beilleszkedtem a dél-londoni körökbe. Sikerült kiverekednem a rettegés és a hallgatás világából, a félénkségemet is legyőztem, amióta voltak saját barátaim, akik között népszerűnek éreztem magam. A személyiségem furcsa oldalait kizártam a tudatomból, mint például a színekkel kapcsolatos dolgot, amiről gyakran álmodtam. Már nem kerestem folyton az emberek auráját, mint gyerekkoromban, és amikor nem sikerült ellenőrzés alatt tartani a dolgokat, egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket. Normális voltam sikerült! Legalábbis többnyire. Most pedig itt találtam magamat az ismeretlenben. Kismillió fimet láttam, melyek amerikai gimiben játszódtak, és hát kissé szkeptikus voltam az új tagintézménnyel kapcsolatban. Egy normál amerikai diák tényleg tele van pattanással, és tré cuccokba jár? Ha kiderül, hogy mind ez igaz, ami a filmekbe van, akkor nincs sok esélyem a beilleszkedésre.

-Na lássuk-szólalt meg Simon, és beledörzsölte tenyerét kopott farmerébe. Mindig ezt csinálta, és ezért minden egyes ruhadarabja olajos volt a combjánál. A megszokott bohém cuccait viselte, Sally viszont elég csinos volt a nadrágjában és az új dzsekijében, melyet az utazásra vett. Valahova a kettőjük közé esett az én stílusom : sima farmer, mérsékelt szakadt külső.

- Menjünk be! Mr.Rodenheim azt mondta előre küldte a mestereket. Azt mondta kívülről is rendebe teszik a házat, amint lesz idejük - Szóval ezért néz ki úgy mint egy szeméttelep. Simon kinyitotta a bejárati ajtót. Egy értelmű hogy a munkások nemrég mentek el és nekünk meg itt hagyták ajándékba a nejlonfóliákat, a létrákat és a festékes dobozokat, pedig a falak csak félig voltak készek.
Körül szaglásztam az emeleten, és találtam egy, a csúcsokra néző türkizkék szobát hatalmas francia ággyal. Ez az enyém! Talán mégse lesz minden olyan rémes. Egy fiókos szekrényben egy tükör állt, amiről ujjammal elkezdtem kapargatni a pattogzó festéket. A sápadt, komoly arcú fiú velem ugyan ezt tette. És csak bámult rám sötétkék szemével. A derengő fényben kísértetiesnek tűnt. Rövid barna hajában a tincsek szabálytalanul álltak mindenfelé. Törékeny volt és magányos. Mintha a tükör által a szoba foglya lett volna. Megborzongtam. Az álom ég mindig nyomasztott, visszarángatott a múltba. Nem gondolhatok többé ilyesmiket! Az emberek azt mondták, hogy hajlamos vagyok elmerülni a melankolikus álmodozásban. Csak azt nem értették, hogy én... nem is tudom..., hogy mintha nekem hiányozna valami. Rejtélyes voltam saját magam számára is. Emléktöredékek és sötét dolgok rejtőztek a bennem. A fejem zsongott a sok titoktól, de elvesztettem a térképet, ami megmutatta volna hol keressem őket. Elvettem a kezem a hideg üvegről, hátat fordítottam a tükörnek, és lementem az földszintre. A szüleim a konyhában álltak. Sally Simon csípőjét simogatta, fejét pedig vállára hajtotta. Sally kinyújtotta felém a karját, hogy én is részese legyek a pillanatnak. Megszorította a kezemet így jelezve csendben, hogy tudja, milyen nehéz volt leküzdenem a félénkségemet.

-Olyan izgatott vagyok mintha karácsony reggel lenne - szólalt meg. Sally mindig is imádta a zokniba rejtegetős dolgot. Elmosolyodtam.

-Van itthon valaki?-kopogás hallatszódott a veranda ajtaja felől, majd egy idős néni trappolt be az előtérbe.

Fekete haját őszes tincsek színezték, bőre sötétbarna volt, és  háromszög alakú fülbevalói szinte lelógtak aranyszínű dzsekiének gallérjáig. Egy nagy tálat tartott a kezében, az ajtót cipője orrával rúgta be.

-May Payne vagyok, a szomszédjuk. Az utca túloldalán lakom. Maguk Tomlinsonék Angliából ugye?

Úgy tűnik, Msr.Payne nem különösen igényelte hogy más is részt vegyen a beszélgetésben. Ijesztő volt az energia amellyel bevette magát hozzánk; azon kapom magam, hogy arra vágyom, bárcsak teknős lehetnék, mert visszahúzódnék a páncélomba.

-Hogy a fiújuk mennyire nem hasonlít magukra! - folytatta és arrébb tette a festékesdobozt. - Láttam, amikor megérkeztek. Észre vették hogy olaj szivárog a kocsijukból? Meg kell javítani. - Sally egy bűnbánó grimaszt küldött felém.

-Ez nagyon kedves öntől.

-Mi itt mind jószomszédi viszonyba vagyunk. Ennek így is kell lennie! Várják csak ki amíg megjön a tél, és megértik miért mondom! -  Aztán én kerültem a figyelem központjába: - A tizenegyedik osztályba iratkoztál be ha nem tévedek.

-Ööö... igen-hebegtem.

-A félév már elkezdődött két napja! De ezt biztos tudod. Az unokám is abba az évfolyamba jár. Majd megmondom, hogy segítsen neked!

Egy rémálom lenne, ha Mrs.Payne férfi kiadása pátyolgatna a suliba.

-Ó, azt hiszem, erre nincs...

De Mrs.Payne eltrappolt mellettem, és a tál felé mutogatott.

-Arra gondoltam biztos jól esne maguknak egy kis házi koszt, most hogy megérkeztek, hogy felavassák az új konyhájukat! - sipítozott.

Ezzel távozott is, még az ételt se volt időnk megköszönni.

-Hát - szólalt meg Simon - ez érdeked volt!

-Holnap legyenek szívesek nézessék meg a kocsit!-utánozta Sally Mrs.Payne  hangját.

-Hát nem egy tipikus angol hölgy - szóltam közbe én is. Erre már mindannyian nevetünk.

Este bepakoltam a cuccaimat a táskámból a fiókos szekrénybe. Sally segített kibérelni tapétával, elég dohos szaga volt. Hosszasan keresgéltem, hogy mit viseljek az első napon  a suliba mit vegyek fel, végül egy farmer és egy sötétkék póló mellett döntöttem. Pont megfelel arra hogy ne tűnjek ki a többiek közül. Elgondolkodtam, aztán előszedtem egy kényelmes pulcsit, melynek angol zászló volt az elején. Miért ne lehetnék az aki vagyok?

1.

Az autó elhúzott, és ott hagyta a kisfiút az út szélén. Egy vékony pamutpóló és rövidnadrág volt rajta, reszketett a hidegben. Leült, szorosan átölelte a térdét, fakó, világos szőke haja volt, mint egy pitypang bóbitája, ahogy a szél össze borzólta.

"aztán egy szót se vagy különben visszajövünk érted, megértetted te kis szaros?!"mondták.

Azt pedig nem akarta. Nem emlékezett a nevére, és arra sem, hol, lakik, de abba biztos volt, hogy nem akarta, hogy vissza jöjjenek érte.

Egy család sétált az autója felé, az anyuka fején sál volt, és egy kisbabát vitt az ölében, az apuka meg egy totyogó kisgyerek kezét fogta. A kisfiú a letaposott füvet nézte, és a százszorszépeket számolgatta.azon töprengett vajon milyen érzés lehet ha az embert ölbe viszik. Már régóta nem ölelte magához és nehezére esett nézni őket. A család körű arany ragyogás látszott, a szeretet színét. De ő nem bízott ebben a színben neki mindig csalódást okozott.

A nő észrevette. A fiú még szorosabban ölelte a térdét, megpróbálta még kisebbre összehúzni magát, nehogy valaki észrevegye, de már késő volt. A nő mondott valamit a férjének, majd odaadta a kisbabát, és közelebb jött, és leguggolt mellé.

-Elvesztetted a szüleidet, édesem?

A fiu megrázta a fejét mert nem szabadott semmit se mondania.

-Anya és apa elmentek?-kérdezte a nő homlok ráncolva, a színeibe most egy kis haragos vörössel keveredett.

A fiú nem tudta bólintson-e, mert anya és apa már elmentek de már egy jó ideje. Nem jöttek el meglátogatni a kórházba, mert ketten maradtak a tűzben. Úgy döntött nem mond semmit. A nő színe szinte már lángoló bíbor színű lett. A fiú megijedt, talán felidegesítette. Mint azokat is akik kidobták, akik elmondták neki az igazságot. Hogy ő rossz. Hogy mindenkit boldogtalanná tesz.

-Szegény kis kicsikém-sóhajtott a nő, és felállt.-Jamal, bemennél és szólnál az üzletvezetőnek, hogy találtunk kint egy kisgyereket? Én itt maradok vele.

A fiú hallotta hogy a férfi gügyögött valamit a kis totyógónak majd vissza ment az étterembe.

-Nem szabad megijedni, biztos, hogy a szüleid már keresnek téged-mondta a nő, és leült mellé rá a százszorszépekre.

A fiú egyre erősebben reszketett, és rázta a fejét. Nem akarta hogy figyeljék. Máskor se de most, semmiképp.

-Minden rendben lesz. Hidd el! Tudom hogy nagyon megijedtél, de pár perc, és megint együtt lesztek.

A fiú nyöszörgött, aztán a szájára tapasztotta a kezét."nem szabad mondanod semmit! Vagy különben visszajövünk"

De a hangzavart nem ő okozta, hanem a hirtelen gyűlt tömeg körülötte.Kérdezgették a nevét.. De azt titok volt-és a válasz már maga se tudta.

Leírás

Sziasztok! :)
Ez az első blogom. Úgy gondoltam bele vágok egy Larry Stylinson blogba, mert.. Miért ne?
Remélem majd lesznek olvasók a blogomon. Az nagy öröm lenne! A blognak itt van a leírása. Remélem elnyeri a tetszéseteket! :D Még annyi amit tudnotok kell hogy nem saját történet. Az egyik kedvenc könyvemet írom át Larry+homoszexuálisra!

Louis egy zárkózott, szorongó 16 éves fiú, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus srác. Harry Styles jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül. Aztán Louis egy hangot hall a fejében... Az Ő hangját. És Harry is hallja, érti a fiú válaszait. Mi ez az egész? Kik a savantok, és létezik olyan hogy léletárs? Louis hiszi is, nem is, amíg mélyen belül fel nem éled benne egy képesség, amitől már rég megakart szabadulni.

Valami amitől egész életében félt...

Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és 2 fiatal szerelme...